Ki vezeti majd a Közel-Keletet?
Az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia „láthatatlan légiói” egyre több afrikai konfliktusban találják magukat egymással szemben. Ezek a proxyháborúk dönthetik el, hogy a két Amerika-barát öböl menti monarchia közül melyik válik a térség meghatározó regionális hatalmává. A rivalizálás egyik legfontosabb terepe az energiapolitika. Az elmúlt években Abu-Dzabi és Rijád egyre inkább eltérő stratégiát követett az olajpiacon, ami mára az OPEC-en belüli feszültségekben és a térség geopolitikai átrendeződésében is megmutatkozik.
Irán alkupozíciója addig kivételes, amíg az Egyesült Arab Emírségek és Szaúd-Arábia nem épít ki olyan alternatív exportútvonalakat, amelyek részben vagy egészben kiváltják a Hormuzi-szoros jelentőségét. Egy új csővezeték megfelelő előkészítés esetén akár egy éven belül is megvalósítható, ha pedig ez megtörténik, az iráni fenyegetés az olajpiac szempontjából tartósan veszít súlyából, írtuk is korábban a Concordeblogon.
De nem számítottunk rá, hogy ilyen gyorsan igazolódik a feltevésünk. Az ADNOC vezérigazgatójának Bloombergen megjelent nyilatkozata alapján a beruházás fele már kész is van, így 2027-től a korábbi 1,8 millió hordós napi kapacitás 3,5 millióra emelkedik. Az ütem egészen elképesztő.
A csővezeték természetesen nem váltja ki teljes egészében a tankerforgalmat. Az LNG, a hélium vagy a műtrágya exportjának kérdésére például nem ad megoldást. Mégis jól mutatja, miért távolodott el az Egyesült Arab Emírségek az OPEC hagyományos logikájától.
Irán: csőbe húzva
A világgazdaság sorsa most nem diplomáciai nyilatkozatokon múlik, hanem napi néhány olajtankeren. Megnéztük, mennyi hiányzik még ahhoz, hogy elkerüljük a globális recessziót.
Az OPEC árnyékában
Az Egyesült Arab Emírségek az OPEC harmadik legnagyobb exportőrének számított, miközben a szervezet bizonyított olajtartalékainak negyede is hozzá köthető. Abu-Dzabiban ugyanakkor régóta sérelmezték, hogy a kitermelési kapacitásukhoz képest aránytalanul alacsony termelési kvótát kaptak. Nem véletlen, hogy az Emírségek korábban sem tartotta be maradéktalanul az OPEC korlátozásait.
A feszültséget tovább növelte, hogy az ország az elmúlt években hatalmas összegeket fordított termelési kapacitásainak bővítésére, miközben a többletkapacitás jelentős részét a kvótarendszer miatt nem tudta kihasználni.
Ebben a helyzetben kevésbé meglepő, hogy Abu-Dzabi saját érdekeit a kartell érdekei elé helyezte. Az OPEC jelentősége egyébként is folyamatosan csökken az 1970-es évek óta, az Emírségek távolodása pedig tovább erősíti ezt a trendet.
Kilép az Emírségek az OPEC-ből: megrepedt az olajkartell hatvanéves rendszere
Az OPEC egyik legnagyobb termelője hagyja el a szervezetet. Mit jelent ez az olajárakra, a szövetségekre és a globális erőviszonyokra nézve?
Két ország, két modell
Szaúd-Arábia fényűző beruházásokra, Rijád Dubajjal versengő pénzügyi központtá alakítására, valamint nem utolsósorban drága, kiöregedő futballsztárok szerződtetésére költötte mérhetetlen vagyonát. Emiatt a költségvetése magasabb olajár mellett van egyensúlyban, mint az Egyesült Arab Emírségeké.
Elemzői becslések szerint az Emírségek költségvetési egyensúlyához nagyjából 40–45 dolláros olajár elegendő, míg Szaúd-Arábia esetében inkább ennek a kétszeresére van szükség. Az iráni háború hatására ugyanakkor Rijád viszonylag gyorsan megkezdte a leglátványosabb költekezési programok visszafogását.
Szaúd-Arábiában az állampolgárok aránya 55 százalék, vagyis a külföldi munkavállalók (expatok) aránya 45 százalék. Ez önmagában is rendkívül magas, de ehhez képest végképp elképesztő, hogy az Egyesült Arab Emírségekben az expatok aránya eléri a 89 százalékot. Lehet, hogy ennek önmagában nincs magyarázó ereje a költségvetési különbségek szempontjából, de az biztos, hogy az Emírségekben csupán 1,3 millió állampolgárt kell „boldoggá tenni”, míg Szaúd-Arábiában több mint 20 milliót.
A két ország közötti eltérések azonban nemcsak gazdasági, hanem geopolitikai téren is egyre látványosabbak. Az Egyesült Államok elnöke az iráni tárgyalásokat összekötötte az Öböl menti országok és Izrael közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálásával. Nemcsak az első ciklusa alatt kitárgyalt Ábrahám-egyezményt porolná le, hanem annak új államokkal történő kibővítését is szorgalmazza.
Az egymás közötti rivalizálás félretétele, illetve az Izraellel való kibékülés több szereplő számára is belpolitikai öngyilkossággal érne fel. Izrael gázai hadműveletei óta a két ország vezetése eltérően gondolkodik az Ábrahám-egyezmény jövőjéről is. A szaúdi vezetés lényegében felhagyott az Izraelhez való közeledéssel, míg az Egyesült Arab Emírségek fenntartotta és normalizálta kapcsolatait Izraellel.
Ábrahám-megállapodások
Az Ábrahám-megállapodás elnevezése az ábrahámi vallások – különösen a judaizmus, a kereszténység és az iszlám – közös hiedelmében gyökerezik Ábrahám, mint pátriárka által betöltött szerepével kapcsolatban.
A proxyháború frontvonala
Szaúd-Arábia és az Egyesült Arab Emírségek között tehát egyre hűvösebb a viszony. Ennek egyik tünete a fent említett OPEC-vita, a valódi oka azonban az, hogy alapvetően másképp képzelik el a térség jövőjét, és azt, hogy ki legyen annak domináns hatalma.
Rijád azzal vádolja az Emírségeket, hogy szeparatista csoportokat támogat, míg Abu-Dzabi úgy véli, riválisa iszlamista szélsőségeseket segít. Az elmúlt években a két versengő hatalom ellentétes oldalakon jelent meg olyan konfliktusokban, mint a jemeni, a szomáliai vagy a líbiai. A rivalizálás legfontosabb terepe pedig jelenleg a szudáni polgárháború.
Szudán fontos geopolitikai csomópont. Egyszerre afrikai, arab, vörös-tengeri, nílusi és szaheli ország. Aki befolyást szerez felette, az jelentős hatást gyakorolhat a Vörös-tenger térségére, Port Sudan kikötőjére, valamint az Afrika szarva, Egyiptom, Líbia és a Száhel-övezet közötti kereskedelmi útvonalakra.
A konfliktus eredetileg belső hatalmi harcként indult, mára azonban klasszikus proxyháborúvá vált. Rijádnak elemi érdeke, hogy Szudán ne kerüljön az Egyesült Arab Emírségek befolyási övezetébe, és Abu-Dzabi ne szerezzen meghatározó pozíciót a Vörös-tenger térségében. Ennek megfelelően Szaúd-Arábia Egyiptommal együtt a reguláris hadsereget (SAF) támogatja.
Ezzel szemben az Egyesült Arab Emírségek egy decentralizáltabb, gyengébb központi hatalommal rendelkező Szudánban érdekelt, ezért a Rapid Support Forces (RSF) nevű félkatonai szervezet mögött áll, amely nyílt háborút folytat az SAF-fel.
Az alábbi térkép a három éve tartó háború novemberi pillanatképét mutatja. A SAF kontrolálja a keleti térséget, míg a RSF a nyugati részét az országnak, a kettő közötti Kordofan térség az ütközőzóna, ami a mezőgazdasági szempontból kiemelt térség az országon belül is.
A tét nem csak katonai. Szudán lakosságának mintegy kétharmada a mezőgazdaságból él, miközben a három éve tartó polgárháború az ország legfontosabb termőterületeit is érinti. Az iráni háború nyomán megugró dízel- és műtrágyaárak tovább rontották a helyzetet, különösen azért, mert a műtrágyaimport jelentős része korábban az Öböl térségéből érkezett.
A Világbank becslése szerint 21,2 millió ember, vagyis a lakosság több mint 40 százaléka súlyos élelmezési bizonytalansággal néz szembe. A polgárháború pusztítása és a növekvő éhínség együtt a lakosság tömeges elvándorlásához vezetett. Egyiptom már több mint 1,5 millió szudáni menekültet fogadott be, miközben összesen 11,6 millió ember volt kénytelen elhagyni otthonát a konfliktus kezdete óta.
Ki lesz a Közel-Kelet vezető hatalma?
A szudáni polgárháború csak egyetlen, bár jelenleg talán a legvéresebb példája annak, hogy a Közel-Kelet hatalmi versengése egyre inkább afrikai és vörös-tengeri frontokon zajlik. A kérdés hosszabb távon az, hogy Rijád vagy Abu-Dzabi lesz képes maga köré szervezni a térség meghatározó államait és szövetségeseit.
A térség meghatározó országai és szövetségesei viszonylag jól elkülöníthető érdekcsoportokra oszthatók. Az egyik blokkba Szaúd-Arábia és Egyiptom tartozik, amelyhez lazábban Törökországot és Pakisztánt is érdemes hozzávenni. A másikban Izrael, az Egyesült Arab Emírségek és India található.
Egy évtizede a megkérdőjelezhetetlen hegemón pozícióban lévő Egyesült Államok valószínűleg még képes lett volna legalább annyira kibékíteni ezt a két tábort, hogy a helyzet ne eszkalálódjon tovább. A mostani állapotról viszont a Peaky Blinders egyik emlékezetes jelenete jut eszembe.
Anélkül, hogy spoilereznék: ott sem lett béke.
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
