Irán: bezárt a bazár
Novemberben azt írtuk, hogy teljesen indokolatlannak tűnik az a csapatösszevonás, amit a Southern Command térségében látunk, élén a USS Gerald R. Ford repülőgép-hordozóval. Egy hónappal később Madurót elhurcolták. Most hasonló katonai mozgásokat látunk a Közel-Keleten. Az amerikai elnök újra sűrűn posztol, a párhuzamok szembetűnőek. De a helyzet ezúttal egészen más léptékű és kockázatú.
Iránban a tüntetéseknek van hagyománya és forgatókönyve is. A rendszer gyakran brutálisan leveri őket, súlyos áldozatokkal. Így történt 2009-ben, 2019-ben és 2022-ben is. Mégis, a nyugati elemzők szinte minden alkalommal az 1979-es forradalomhoz mérik a helyzetet, és rezsimváltást vizionálnak. Egyszer biztos igazuk lesz, egyelőre nem úgy tűnik, hogy ez most következne, bár bizonyos hasonlóságok kétségtelenül akadnak.
Ami számomra roppant érdekes, az iráni bazárosok szerepe. Ez a hagyományosan konzervatív kereskedői réteg kulcsszerepet játszott az 1979-es rezsimváltás finanszírozásában, és azóta is jelentős gazdasági befolyással bír, a gazdaságban áramló pénz becslések szerint akár harmada is átmegy a kezükön. Ez az autoriter rendszeren belül is komoly alkupozíciót ad nekik. (Akit mélyebben érdekel a téma, annak ajánlom Sárközy Miklós elemzését a Pogi Podcastban.)
A gazdaság viszi utcára a tüntetőket
Érdemes különválasztani a gazdasági okokból kirobbanó tüntetéseket azoktól, amelyek elsősorban politikai indíttatásúak. Előbbiek a rendszer számára veszélyesebbek, mert a társadalom nagyobb rétegét érik el. Jó példa a 2012-es teheráni Nagy Bazár sztrájkja vagy a 2019-es, amikor a benzin és a tojás árának hirtelen emelkedése vitte utcára a perzsákat. Az elhibázott gazdaságpolitika és a szankciók okozta nehézségek tartósan magas inflációhoz vezetnek, miközben a riál árfolyama extrém módon gyengül.
A bazárosok sokszor nem tudják lekövetni a gyorsan változó árfolyamokat és beszerzési árakat, ezért inkább bezárnak vagy sztrájkba lépnek. Amikor ez megtörténik, az elemzők szerint jelentősen nő a rezsim számára a kockázat. Az 1979-es forradalom is hasonló gazdasági és társadalmi dinamika mentén gyorsult fel.
A hatalom azonban pontosan ebből a történeti tapasztalatból tanult. Az ilyen helyzetekben a rendszer egyszerre próbál engedményekkel és kemény fellépéssel reagálni, miközben a társadalom különböző csoportjai között tudatosan alkalmazza az „oszd meg és uralkodj” stratégiáját.
Trump nem háborút, győzelmet keres
Remek lehetőséget hozott mindez Trump számára, kommunikációjában védelmébe vette a tüntetőket, de igazi célja az, hogy a „maximum pressure” elve szerint újra tárgyaljon Iránnal: atomprogramról, kereskedelemről, mindent kicsikarjon, amit csak lehet.
Trump nem ideológiákat követ, hanem könnyű sikereket hajszol. Mind a tavalyi iráni Midnight Hammer, mind a venezuelai Absolute Resolve művelet jól mutatja, hogy Trump nem harcolni akar, hanem győzni. Mindent megtesz, hogy elkerülje az irakihoz vagy az afganisztánihoz hasonló, elhúzódó háborút. Elnézve az államadósságot, a költségvetési hiányt, a hosszú hozamokat, erre csak rendkívül indokolt esetben lenne mozgástér — a mostani nem annak tűnik. Ez inkább a nyomásgyakorlás, a demonstratív erő és a tárgyalási pozíció javításának terepe, nem egy újabb végtelen háborúé.
Venezuela: Karib-tenger kalózai
Az Egyesült Államok újra érvényt szerezne a 200 éves Monroe-doktrínának – ezúttal Venezuela partjainál gyülekeznek az amerikai hadihajók.
A venezuelai példán láttuk, hogy ha vezetőváltás is a végeredmény, akkor se feltétlenül jelent rezsimváltást. Viszont olyat is láttunk már Trumptól, hogy a gazdasági érdek hatására a korábban terroristaként számontartott szír legfőbb vezetőt a Fehér Házban látta vendégül. Változnak az idők, lehet vele kereskedni, és viccelődni, hogy hány felesége van.
Az olaj: amit Washington nem enged elszabadulni
Bárhogyan is alakul Irán sorsa, az amerikai adminisztráció láthatóan igyekszik elkerülni egy olajsokkot. A megugró üzemanyagárak kifejezetten rosszul jönnének a kampányidőszakban. Az iráni forradalom utáni 12 hónapban az olaj ára 95 százalékkal emelkedett, és nem mellékesen az amerikai hosszú hozamok is 149 bázisponttal ugrottak meg. A stratégiai cél így nemcsak a geopolitikai nyomás fenntartása, hanem az is, hogy mindez ne forduljon át globális energiapiaci sokkba.
Az első külpolitikai hír, amire felkaptam a fejem, a USS Abraham Lincoln repülőgép-hordozó Öbölbe vezénylése volt. Első ránézésre túlzásnak tűnik: az USA eleve bőségesen rendelkezik a térségben olyan eszközökkel, amelyek szükség esetén rövid idő alatt képesek lennének megsemmisítő csapást mérni Irán katonai, olaj- vagy nukleáris infrastruktúrájára.
Dark and Stormy Irán koktél
Az idei év egyik kis valószínűségű, de nagy határsú eseménye az Egyesült Államok és Irán közötti nyílt konfliktus, amely várhatóan kihatna az olaj és az arany árfolyamára is.
Ez a színház azonban a „maximum pressure” politika része. Akarva-akaratlanul a venezuelai művelet előtti erődemonstráció jut az ember eszébe. És nemcsak nekünk, hanem az iráni vezetésnek is. Az ilyen látványos katonai jelenlét növeli a tárgyalási hajlandóságot, emlékeztet arra, hogy Trump sokszor blöfföl, de nem mindig.
Hozzátartozik a történethez, hogy racionálisan nézve Irán mozgástere meglehetősen szűk. Az elmúlt évben Izrael súlyos csapásokat mért az iráni proxikra, majd gatyára vetkőztette az iráni légvédelmet. Ez önmagában is megalázó volt Teherán számára. Ezt követte az amerikaiak célzott csapása a Fordow ellen.
Hogy lesz-e komolyabb összetűzés a felek között, azt nehéz megmondani. Az esély egy klasszikus szárazföldi hadműveletre kicsi. Ha nem sikerül megállapodni, Washington valószínűleg azt teszi majd, amihez a leginkább ért, nagy magasságból, gyors és precíziós csapásokkal demonstrál erőt. Majd Trump kiállhat kiabálni:
A valódi játszma: Kína olajellátása
A Bloomberg chartja alapján az iráni termelés 46 éves csúcsra ment, 5,5 millió hordó naponta, ezzel szinte elérve az 1978-as rezsimváltás előtti szintet. Irán a globális kínálat mintegy 5 százalékát adja, a bizonyított készleteknek pedig körülbelül 12 százaléka található az országban. A szankciók ellenére az iráni olaj eddig is utat talált a piacra, elsősorban Kína felé. Természetesen ha mondjuk a Kharg-szigeti terminált találat éri, akkor átmenetileg mindenképpen nagy volatilitás jöhet az olaj piacára, de középtávon inkább az a kérdés, hogy kitől fogja Kína megvenni ezt az olajat, ha nem Irántól?
Az EIA adatai szerint Kína olajimportja durván 11,1 millió hordó naponta. Ennek 12-15 százaléka jött Iránból és 4-5 százaléka Venezuelából. Ha Iránban rendszerváltás lesz, és az USA befolyást szerez, ami persze a történelmi gyűlölködés miatt eléggé nehézkes, akkor Kína importjának közel húsz százalékát blokkolhatja.
Ahogy legutóbb is írtunk róla, Mark Carney kanadai miniszterelnök Kínába látogatott, hogy javítson a két ország nehézkes viszonyán és újabb kereskedelmi lehetőségekben állapodjanak meg. A látogatás szimbolikus, 2017 óta nem járt Kínában kanadai miniszterelnök. Nemrég épült ki az a csővezeték ami Albertából a nyugati partra tudna nagyobb mennyiségű olajat szállítani, és onnan mehetne Kína irányba.
King in the North: Egyesült Kanadai Államok
Miközben Washingtonban a zaj uralja a politikát, Ottawa felismeri, hogy „jön a tél”. Trump nyomása alatt Kanada egységbe rendeződik, és egyre önállóbb pályára áll.
Carney időzítése több szempontból sem véletlen: üzenet Washingtonnak a közelgő USMCA-tárgyalások előtt, és egyben bejelentkezés a Venezuelából kieső kínai importkapacitás egy részére. A kanadai nyitás Peking szemszögéből értékelendő, már 2024 során is enyhén nőtt a Kanadából származó energiahordozók aránya, viszont a stratégiai problémát nem oldja meg. Érdekes lesz látni a 2025-ös adatokat: vajon az Öböl-menti országok súlya továbbra is csökkenő pályán marad-e a kínai importmixben.
Kína olajimportjának 80 százaléka tengeren érkezik, jelentős hányada a Közel-Keletről. A teljes import 54 százaléka érkezett ebből a térségből, így az ellátási útvonalak sebezhetősége stratégiai kérdés Peking számára. Ha az amerikai haditengerészet Bahreinben állomásozó ötödik flottája bármilyen módon korlátozná a Hormuzi-szoros forgalmát, az Kína számára komoly ellátási kockázatot jelentene.
Hormuzi-szoros: az iráni ütőkártya
A világ legfontosabb tengeri szorosairól szóló cikksorozatunk második részében a Hormuzi-szoros jelentőségét mutatjuk be.
Nem véletlen, hogy Washington sorra veszi azokat az államokat, amelyek Kínának szállítanak olajat. A szaúdiakkal könnyebb az egyeztetés, Venezuela és Irán esetében viszont az adminisztráció inkább az erőpolitika felé mozdult. Azoknak az érdemi exportőröknek a száma, amelyek nagy volumenben tudnak Kínának olajat szállítani amerikai befolyáson kívül, erősen korlátozott, jelenleg leginkább Oroszország marad ilyen szereplőként.
A közel-keleti feszültségek mögött tehát valójában egy sokkal nagyobb játszma rajzolódik ki: ki kontrollálja a Kínába tartó olajat, legalább addig amíg a párhuzamos chipgyártó kapacitások Tajvantól eltérő biztonságos lokációba települnek.
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
