Meddig jó a vagyonadó?
Bár a hazai közvélemény még a választásokat követő eufória világában él, látni kell, hogy a gazdasági realitások bizonyos szempontból sötétebb felhői már közelednek. A hazai költségvetés helyzete finoman szólva is beavatkozást kíván, és ha 2030-ban már euróval akarunk fizetni, akkor a költségvetés bevételi oldalán is szükséges némi tételrendezés.
(A cikk először a Portfolio.hu oldalán jelent meg 2026. szeptember 21-én.)
Ha a fentiek nem lennének elegendők, akkor ehhez még hozzájön, hogy az elmúlt években durva reálbér-növekedés volt Magyarországon, amelynek gazdasági fundamentumai lényegében nincsenek. Sajnos közel sem nőtt olyan mértékben a termelékenység, mint amennyivel a bérek. Ez nyilván a hazai kis- és középvállalkozásokat érdemben sújtja. Elsősorban őket, mivel a szuperhatékony, globális piacra termelő multiknak ebből a szempontból még mindig könnyebb a helyzetük. Ettől függetlenül gazdaságunk mindkét szereplőcsoportját, tehát a hazai tulajdonú kkv-kat és nagyvállalatokat, valamint a multikat is egyszerre érinti a forint idei látványos ereje, ami tovább tetézi a nehézségeket. Ha ez nem lenne elég, a kínai autóipar látványosan leversenyezte a németet, ami azt jelenti, hogy a nagyrészt németfüggő hazai járműiparunk is tartós fundamentális problémákkal néz szembe.
Mindeközben életet kellene lehelni a hazai tulajdonú vállalati szektorba, amely meglátásom szerint évtizedes lemaradásban van a régiós versenytársakhoz képest is, a nagy nyugati cégekről nem is beszélve.
ERŐS HAZAI VÁLLALATI SZEKTOR NÉLKÜL NEM SZÁMÍTHATUNK TARTÓS GAZDASÁGI KILÁBALÁSRA VAGY AKÁR A RÉGIÓ UTOLÉRÉSÉRE.
A 2000-es évek elején még a régió éllovasai voltunk, mára azonban látványosan lemaradtunk.
Ebből a szempontból a hazai gazdaságpolitika komoly kihívások előtt áll. Egyszerre kellene konszolidálni az ország pénzügyeit, helyrerakni az egészségügyet és az oktatást, mert ezek nélkül a hosszú távú kilábalásunk kerül veszélybe. Ezek mellett muszáj lesz lassítani a bérkiáramlás ütemét, mert annak jelenleg nincs gazdasági alapja, és konkrétan fojtogatja a hazai vállalatokat. Ezzel párhuzamosan valahogy életet kellene lehelni a beruházásokba, és drasztikusan javítani a hazai vállalatok hatékonyságán.
Magyarország a szélsőségek országa, sajnos. Nem tudunk rendesen adóztatni, nálunk az elmúlt 30 év inkább a sarcolás, az adóval büntetés időszaka volt. Csak remélni tudom, hogy az új kormány szakít ezekkel a hagyományokkal. A sarc és az adó között meglátásom szerint az a különbség, hogy egy jó adórendszer nem furkósbot. Nem gyilkolja a versenyt, nem ösztönöz túlzott adómértékekkel adóelkerülésre, és nem okoz nyilvánvaló kárt a gazdaságnak.
Meglátásom szerint például a hazai bankadó és a bankokat sújtó egyéb adók mértéke abszolút kilóg a sorból. A hazai bankadó az Európai Unió második legnagyobb bankadójának, a szlováknak a kétszerese, az uniós átlagnak pedig a nyolcszorosa. Ennek köszönhetően a hazai bankok egyértelműen versenyképtelenné váltak. A gazdasági károkozás ugyan nyilvánvaló, mértéke azonban rendkívül nehezen számítható. Gondoljunk csak arra, hogy nemzetgazdasági érdek-e, hogy magyar emberek külföldi bankszámlákon tartják a megtakarításaikat, amelyek így soha nem forognak vissza a magyar gazdaságba. A hitelállomány hazai szintje mára az Európai Unió egyik legalacsonyabbja. Ez a tünet nyilván nem a jól működő bankrendszer és gazdaság jele.
Sarcolás sújtja a hazai alapkezelőket, kiskereskedelmi vállalatokat, biztosítókat, az összes hazai értékpapír-kibocsátót, a sort szinte a végtelenségig folytathatnám. A rezsicsökkentést is részben a hazai vállalatok fizetik a magas energiaárakon keresztül, ez is egy kimondatlan sarc. A verseny hiánya a sarcolás másik eredménye. Ennek köszönhetően fizetnek a magyar emberek nagyjából háromszor akkora távközlési számlát, mint a lengyelek vagy a románok.
Tény, hogy a hazai vagyonos réteg elképesztő támogatásokban részesült az előző kormány idején. Nettó haszonélvezője volt az olcsó hiteleknek, a rendkívül magas állampapírkamatoknak és a rengeteg egyéb támogatásnak. A társadalom igazságérzete szempontjából abszolút érthető az az elvárás, hogy a hazai vagyonos réteg is részt vállaljon abból a költségvetési konszolidációs teherből, amely az euró bevezetéséhez szükséges. Ugyanakkor a vagyonadó nagy részét nem a csúcsgazdagok, hanem vélhetően pont a hazai kis- és középvállalatok tulajdonosai fogják fizetni. Egyrészt csúcsgazdag emberből kevés van, másfelől vélhetően egy szint felett ezek a vagyonok vagy már elvándoroltak, vagy el fognak vándorolni az adó mértékének bejelentését követően. A kreativitás egy bizonyos vagyonszint felett általában jelentősen megnő, eddig minden vagyonadót bevezető ország esetében így volt.
A kis- és középvállalatok tulajdonosai viszont vélhetően fizetni fognak, ugyanakkor ők azok, akikre a hazai gazdasági kilábalást hosszú távon építeni kellene. Így kulcsfontosságú, hogy a vagyonadó vagy úgy általában a tervezett adóváltoztatások milyen mértékben érintik ezt a réteget. Ha a vagyonadó bevezetése a társasági nyereségadó emelésével, illetve a megtakarítókat érintő további adóztatással vagy egyéb adóváltozásokkal társul, akkor ezek együttesen már sarccá válhatnak, nyilván a mértéküktől függően. Így akkor okozhatnak kárt a gazdaságnak, amikor épp a legnagyobb szükség lenne a hazai kkv-szektor megerősítésére.
A feladat tehát az, hogy úgy ösztönözzük nagyobb szolidaritásra a társadalom vagyonosabb rétegeit, hogy ez közben ne okozzon érdemi tőkemenekítést vagy a beruházások visszafogását. Mindezt egy olyan helyzetben kell megoldani, amikor a hazai kis- és középvállalatok megerősítése talán a legfontosabb hosszú távú gazdaságpolitikai cél kell hogy legyen.
Az Accorde az Év Alapkezelője
Az idén tizenharmadik alkalommal megrendezésre kerülő Privátbankár.hu - Alapkezelő Klasszis 2026 díjátadón az Accorde Alapkezelő ismét elnyerte az Év Alapkezelője díjat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
