Trump-Hszi csúcs: mire számíthatunk a nagyhatalmi verseny következő fordulójában?
Szeptember 24-én, néhány héttel a két fél közötti kereskedelmi tűzszünet november 10-i lejárta előtt ismét tárgyalóasztalhoz ül Donald Trump és Hszi Csin-ping. A májusi találkozó csak korlátozott eredményeket hozott, és több okból most sem várható eget rengető áttörés. Jelentős eredmény lehet ugyanakkor a kereskedelmi és egyéb kapcsolatok stabilizálása, valamint az olyan szélsőséges forgatókönyvek kizárása, mint amilyen a 2025-ös vámháború volt.
(A cikk először a HVG oldalán jelent meg 2026. szeptember 22-én.)
A találkozó jelentőségét azonban nem önmagában, hanem az Egyesült Államok és Kína között zajló, a kereskedelmen jóval túlmutató nagyhatalmi versengés részeként érdemes értelmezni. Az alábbiakban ezért felvázolunk egy keretrendszert, amelynek segítségével követni és értelmezni próbáljuk a két nagyhatalom közötti rivalizálás legfontosabb elemeit.
Nagyhatalmi verseny keretrendszerbe helyezése
Az amerikai–kínai nagyhatalmi rivalizálás elemzését érdemes egységes keretbe helyezni, mert az egymástól látszólag független kereskedelmi, technológiai vagy geopolitikai események valójában ugyanannak a stratégiai versenynek a különböző megnyilvánulásai. Ehhez jó kiindulópontot kínál Ray Dalio megközelítése, amely a felemelkedő és a fennálló vezető hatalom közötti konfliktust több, egymással összefüggő „háborúra” bontja.
Dalio öt alapvető külső front – a kereskedelmi és gazdasági, a technológiai, a geopolitikai, a tőke- és pénzügyi, valamint a katonai verseny – mellett kulturális-ideológiai konfliktusról is beszél, ezért célszerű együtt vizsgálni ezt a hat területet. Ezeket azonban nem egymástól független csataterekként kell elképzelni. Mindkét nagyhatalom ott próbál nyomást gyakorolni a másikra, ahol komparatív előnnyel rendelkezik, miközben igyekszik csökkenteni saját sebezhetőségét azokon a területeken, ahol az ellenfél kezében van az erősebb fegyver. A közelgő Trump–Hszi-tárgyalások napirendjén szereplő vámok, technológiai exportkorlátozások, kritikus nyersanyagok, szankciók és Tajvan kérdése ezért mind elhelyezhetők ebben a tágabb keretben.
Az egyik legaktívabb front továbbra is a gazdasági verseny. Mindkét ország egyre inkább arra törekszik, hogy a stratégiailag fontos ágazatokban csökkentse a másiktól való függőségét. Ezt vámokkal, állami támogatásokkal, hazai kapacitások kiépítésével és az ellátási láncok átrendezésével próbálják elérni. A fő cél egy esetleges hosszabb konfliktussal szemben ellenállóbb gazdaság kiépítése.
Ezen a fronton jelenleg patthelyzethez közeli állapot alakult ki. Kínának bizonyos területeken – mindenekelőtt a feldolgozóipar mérete, az integrált beszállítói láncok és a kritikus nyersanyagok miatt – enyhe taktikai előnye van, bár az Egyesült Államok is jelentős károkat tud okozni az exportorientált gazdaságoknak hatalmas fogyasztói piacának erejével. Mivel Kína nem tudta elérni, hogy érdemben növekedjen a lakossági fogyasztás, a gazdasági növekedés fenntartása érdekében óriási exportorientált ipari kapacitást épített ki. 2026 augusztusában például éves alapon 25 százalékkal nőtt az exportja, havi kereskedelmi többlete pedig meghaladta a 119 milliárd dollárt. Bár Peking alapvető célja ezzel nem a nyugati ipar tudatos erodálása volt, a kialakult helyzet a nagyhatalmi versenyben Kína malmára hajtja a vizet.
Kína legerősebb közvetlen ellencsapási eszköze ezen a fronton a kritikus ásványok és ritkaföldfémek exportjának korlátozása. Az ország több kulcsfontosságú ásvány feldolgozásának több mint 70 százalékát ellenőrzi, és az elmúlt időszakban egyértelműen megmutatta, hogy ezt a függőséget nyomásgyakorlási és tárgyalási eszközként is hajlandó felhasználni.
A technológiai fronton az Egyesült Államok és szövetségi rendszere még mindig fölényben van a legfejlettebb félvezetők, valamint az előállításukhoz szükséges technológiák egy részében, mindenekelőtt az EUV-litográfiai berendezések, illetve a fejlett AI-chipek tervezése és gyártása terén. Ez az előny azonban fokozatosan szűkül. Washington ezért szövetségeseivel együtt exportkorlátozásokkal próbálja lassítani Kína technológiai felzárkózását.
Kína eközben jelentős erőforrásokat fordít saját félvezetőiparának, mesterséges intelligencia kapacitásának és gyártóberendezéseinek fejlesztésére. Technológiai lemaradása ezért több területen gyorsan csökken, még ha a legfejlettebb litográfiában továbbra is jelentős is a különbség. A zöldtechnológiákban ugyanakkor fordított függőség alakult ki: Kína adja a globális napelemgyártási kapacitás mintegy 85 százalékát és a lítiumionakkumulátor-gyártás több mint 80 százalékát, 2025-ben pedig az elektromos autók mintegy 70 százaléka is ott készült. Ez egy jövőbeli konfliktusban Peking számára szintén komoly gazdasági eszközt jelenthet.
Modern merkantilizmus: múló szeszély vagy paradigmaváltás?
A világgazdaság új logikára vált: a hatékonyság helyét a biztonság, a szabadkereskedelemét a stratégiai autonómia veszi át. A modern merkantilizmus nem epizód, hanem korszakjelző.
A tőke- és pénzügyi fronton az Egyesült Államok rendelkezik a legegyértelműbb strukturális fölénnyel. Az amerikai elsődleges és másodlagos szankciók, valamint a dollárhoz és a dolláralapú pénzügyi infrastruktúrához való hozzáférés korlátozása egyelőre komoly fegyver. Kínával szemben azonban az ország puszta mérete és világgazdasági szerepe miatt egyre nehezebb ezeket alkalmazni. Peking hosszabb távon igyekszik csökkenteni ilyen irányú kitettségét: amerikai állampapír-állománya az elmúlt években jelentősen apadt, jegybankja növeli aranytartalékait, miközben támogatja a jüanalapú elszámolásokat és a BRICS-en belüli alternatív fizetési rendszereket. Ezek azonban még messze nem jelentenek teljes értékű alternatívát a dollárrendszerrel szemben.
A geopolitikai front talán a legdestruktívabb, és ezen a területen a legkedvezőtlenebb az Egyesült Államok helyzete. Az orosz–ukrán háború, valamint az Irán, az Egyesült Államok és Izrael közötti konfliktus eseményei és a tágabb szereplői kör cselekedetei akkor érthetők meg igazán, ha a nagyhatalmi küzdelem proxyháborúiként kezeljük őket – ezt már amerikai tisztviselők is elismerték.
A két konfliktus rendkívül kedvező Kínának, hiszen két legfőbb ellenfele felőrli saját erőforrásait: az Egyesült Államok a Közel-Keleten, Európa pedig elsősorban az ukrajnai háborúban. Miközben Európa az Egyesült Államok junior partnerévé válik, Oroszország és vele együtt Közép-Ázsia jelentős része egyre inkább Kína alá rendelődik. Ez Peking számára azért is előnyös, mert ellenfelei így kevesebb figyelmet és erőforrást tudnak Kínára fordítani. Peking ezért érdekelt a konfliktusok elhúzódásában, és szemmel láthatóan igyekszik is fenntartani ezt a helyzetet.
A kulturális fronton továbbra is jelentős az Egyesült Államok és szövetségeseinek előnye. Az angol nyelvű média, az amerikai technológiai platformok, a szórakoztatóipar és a nyugati egyetemek továbbra is komoly befolyást gyakorolnak arra, hogyan értelmezi a világ a globális eseményeket. Ez a fölény azonban egyre kevésbé egyértelmű. A liberális demokráciára, az emberi jogokra és a multilaterális együttműködésre épülő nyugati értékrend hitelességét gyengítik az országok belső konfliktusai és következetlenségei, miközben Kína és más feltörekvő hatalmak a szuverenitást, a be nem avatkozást és a hagyományos értékeket hangsúlyozó narratívákkal kínálnak alternatívát. Ezen a fronton tehát az amerikai kulturális fölény fokozatos eróziójáról és a kulturális tér többközpontúvá válásáról beszélhetünk.
A katonai fronton a verseny szerencsére eddig nagyrészt az elrettentés, a fegyverkezés és a pozícióépítés szintjén maradt. Középpontjában azonban nemcsak Tajvan áll, hanem a Dél-kínai-tenger, az első szigetlánc, az amerikai ázsiai szövetségi rendszer és Kína egyre gyorsabb katonai képességfejlesztése is. Ha a verseny tovább éleződik, a legrosszabb forgatókönyv az lehet, hogy a két hatalom viszonya ezen a téren csúszik eszkalációba.
A májusi találkozó igen korlátozott eredményeket hozott
A szeptemberi és a későbbi tárgyalásokat, illetve a két ország közötti fejleményeket ennek a keretrendszernek a segítségével érdemes értékelni: nem elszigetelt eseményekként, hanem egy sokdimenziós nagyhatalmi sakkjátszma részeiként.
A szeptemberi találkozó várható eredményeinek mérlegeléséhez jó kiindulópont a májusi pekingi Trump–Hszi-csúcs értékelése. Erre már az amerikai–izraeli–iráni háború harmadik hónapjában került sor, ami az említett okok miatt jelentősen gyengítette az amerikai tárgyalási pozíciót.
A technológiai és pénzügyi fronton gyakorlatilag nem történt áttörés, az amerikai chip- és exportkorlátozások érdemben nem változtak, és az Nvidia fejlett H200-as chipjeinek kínai értékesítéséről sem született megállapodás. Geopolitikai téren Washington abban reménykedett, hogy Peking nagyobb szerepet vállal az iráni konfliktus lezárásában. Kína azonban nem vállalt konkrét nyomásgyakorlást Teheránnal szemben. A felek lényegében csak abban értettek egyet, hogy Irán nem szerezhet atomfegyvert, a Hormuzi-szorost pedig újra meg kell nyitni.
A kereskedelmi fronton születtek kisebb eredmények. Kína évi legalább 17 milliárd dollár értékű amerikai mezőgazdasági termék vásárlását vállalta 2026 és 2028 között a korábbi szója-megállapodásokon felül, valamint bejelentették 200 Boeing repülőgép megvásárlását. A felek emellett megállapodtak egy új kereskedelmi egyeztetési mechanizmusban és a nem stratégiai termékeket érintő kölcsönös vámcsökkentések kereteiben is.
A kritikus ásványok terén Peking ígéretet tett az amerikai ellátási problémák kezelésére, az exportengedélyezési rendszer azonban fennmaradt. A következő hónapokban több kulcsfontosságú nyersanyaghoz továbbra is csak korlátozottan jutott hozzá az Egyesült Államok.
Katonai-stratégiai szempontból talán az volt a legérdekesebb fejlemény, hogy a Hszivel folytatott tárgyalás után Trump nyitva hagyta a mintegy 14 milliárd dolláros tajvani fegyvercsomag jóváhagyásának kérdését, miközben az amerikai kormány hivatalosan fenntartotta korábbi Tajvan-politikáját.
Összességében tehát a májusi találkozó egyik fő konfliktusterületen sem hozott komoly áttörést. Az igazán kritikus témákban egyik nagyhatalom sem akart engedni. A legfontosabb eredmény inkább az volt, hogy a 2025-ös kaotikus helyzet után sikerült stabilizálni a két ország viszonyát, és vélhetően mindkét fél igyekezett kizárni a hasonlóan szélsőséges és kiszámíthatatlan forgatókönyvek megismétlődését.
Miért került Kína megkerülhetetlen pozícióba?
A Nyugat ma olyan nyersanyagoktól függ, amelyek értékláncát döntően Kína kontrollálja és ezt nagyon nehéz lesz megváltoztatni.
Mit hozhatnak a jövőbeli találkozók és mi hozhatna áttörést?
Donald Trump és Hszi Csin-ping a jelenlegi tervek szerint szeptember 24-én Washingtonban találkozik újra, bár a csúcstalálkozót Peking egyelőre hivatalosan nem erősítette meg. Ezt követően még idén további egyeztetésekre is nyílhat lehetőség, többek között a december 14–15-i miami G20-csúcson.
A várható eredmények mérlegeléséhez érdemes végigvenni a lehetséges témákat: melyik fél mit akarhat elérni, milyen alkupozícióval rendelkezik, és hol mutathat hajlandóságot a kompromisszumra. A kiindulópont ezúttal sem az egyes napirendi pontok önálló vizsgálata, hanem az, hogy a korábban bemutatott hat front közül melyiken melyik fél van kedvezőbb helyzetben, hol kényszerülhet kompromisszumra, és hol tehet nagyobb engedményt.
Washington számára rövid távon talán a geopolitikai front jelenti a legsürgetőbb problémát. Az ukrajnai háború mellett az immár több mint fél éve tartó iráni konfliktus is jelentős katonai és gazdasági erőforrásokat emészt fel. Az amerikai félnek ezért egyre sürgetőbb lehet e konfliktusok lezárása, akár olyan feltételekkel is, amelyek kifejezetten kedvezőtlenek európai vagy közel-keleti szövetségesei számára.
Kínának ugyanakkor kevés oka van arra, hogy jelentős engedményt tegyen Oroszország vagy Irán ügyében. Peking számára stratégiailag kedvező, ha Washington erőforrásainak egy része Európában és a Közel-Keleten van lekötve, és közben folyamatosan erodálódik. Az áttöréshez ezen a téren az Egyesült Államoknak komolyabb engedményt kellene tennie – például Tajvan katonai és egyéb támogatásában –, hogy Kína is hajlandó legyen elmozdulni.
A technológiai előny továbbra is az Egyesült Államok vezette nyugati blokk legerősebb ütőkártyája, mindenekelőtt az EUV-technológia és a fejlett AI-chipek terén. Ha ez az előny megszűnne, Washington Kínával szembeni helyzete jelentősen romlana. Az Egyesült Államoknak ezért mindenáron meg kell őriznie ezt az előnyt, ha versenyben akar maradni, vagyis nem engedhet érdemben az exportkorlátozásokból.
Peking ugyanakkor maga is igyekszik csökkenteni az amerikai chipektől való függőségét. 2026 elején a kínai hatóságok egyes technológiai vállalatokat arra kértek, hogy függesszék fel az Nvidia H200-as processzorainak megrendelését, ezzel is támogatva a Huawei és más hazai gyártók fejlesztését. Ezen a területen ezért várhatóan fennmarad a kiélezett, nyílt verseny, és a tárgyalóasztalnak csak minimális szerep jut.
A kereskedelmi fronton mindkét fél egyre nagyobb stratégiai önellátásra törekszik, ennek azonban rövid távon komoly korlátai vannak. Az Egyesült Államok nem tudja gyorsan visszaépíteni ipari kapacitásait, Kína pedig továbbra is jelentősen importfüggő a kőolaj, valamint bizonyos mezőgazdasági termékek és élelmiszerek terén. Ez óvatosságra intheti a feleket.
Peking várhatóan nem mond le iparpolitikájáról és hatalmas gyártókapacitásairól, ahogy a kritikus ásványok exportja feletti ellenőrzést is fontos stratégiai fegyverként kezeli. Ennek ellenére ez az a front, ahol kézzelfogható eredményekre lehet számítani. A két ország közötti kereskedelmi feltételek hosszú távú stabilizálása önmagában is jó hír lenne, ha november 10. után nem kellene ismét a 2025-ben látott vámháború kitörésétől tartani.
Egyes értesülések szerint Kína Trump elnökségének végéig meghosszabbítaná a megállapodást, az Egyesült Államok viszont csak fél évvel hosszabbítana, mert álláspontja szerint Peking nem teljesíti a ritkaföldfémek exportjára vonatkozó vállalásait. Kínának aligha kell attól tartania, hogy a világ belátható időn belül érdemben csökkenti függését a kínai kritikusnyersanyag-feldolgozástól, különösen a nehéz ritkaföldfémek esetében. Ezért elképzelhető, hogy Peking más területen tett jelentősebb amerikai engedményért cserébe lazítana az exportkorlátozásokon. Emellett a felek újabb, politikailag érzékeny termékcsoportok vámjának csökkentéséről is megállapodhatnak.
A pénzügyi fronton Washington továbbra is stratégiai fegyvernek tekinti a dollárrendszerhez való hozzáférést, valamint az elsődleges és másodlagos szankciókat. Kína egyik hosszú távú célja viszont éppen e függőség csökkentése a jüanalapú kereskedelem, az alternatív elszámolási rendszerek és az arany szerepének növelése révén. Ezen a területen ezért szintén nem várható jelentős változás.
A katonai fronton Tajvan kérdése egészen biztosan téma lesz, még ha a felek nem is nyilatkoznak róla. Az iráni konfliktus után egyre kevésbé tűnik hihetőnek, hogy az Egyesült Államok képes lenne megvédeni Tajvant. Washington azonban addig aligha engedheti el a szigetet, amíg a legmodernebb chipek gyártását nem sikerül érdemben az Egyesült Államokba telepíteni. Itt sem valószínű tehát jelentős változás. Elképzelhető ugyanakkor, hogy Washington eláll a már említett, 14 milliárd dolláros tajvani fegyvereladástól, cserébe azért, hogy Kína se fokozza Irán támogatását.
Lesz-e áttörés? Erre akkor nyílhatna esély, ha az Egyesült Államok például feloldaná a technológiai exportkorlátozásokat a kritikus nyersanyagok korlátozásmentes exportjáért cserébe. Egy másik lehetséges alku keretében Washington komolyabban visszaléphetne Tajvan ügyében azért, hogy Kína meghátrálásra kényszerítse Iránt. Az Egyesült Államoknak és több szövetségesének emellett a cselekedeteiben és tárgyalási stílusában is el kellene ismernie, hogy többé nem mindenhol és nem mindenkinek diktálhat. Egyelőre egyik forgatókönyv sem tűnik valószínűnek.
Az áttörést az is akadályozza, hogy rendkívül alacsony a két fél közötti bizalom. Egy nagyobb megállapodáshoz mindkét félnek hinnie kellene abban, hogy ha engedményt tesz, a másik is teljesíti a vállalásait. Ez is arra utal, hogy még számos bizalomépítő tárgyalási fordulóra lesz szükség, mielőtt valóban áttörést hozó megállapodás születhetne, és a rivalizálás kiszámíthatóbbá válhatna.
Megkezdődött a szavazás a 2026-os Rankia Díjakra!
A Concorde négy kategóriában is jelölést kapott a 2026-os Rankia Díjakon. Szeptember 30-ig te is szavazhatsz a Concorde-ra, a Concorde Podcastra és Móró Tamásra.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
