Nyolcvan éves lett Milken, a Wall Street egykori titánja
A Wall Street egykori titánja, a „junk bond king” néven ismert Michael Milken július 4-én töltötte be 80. életévét. Pályafutása az 1970-es évek közepén indult, majd az 1980-as évekre a pénzügyi világ egyik legbefolyásosabb és leggazdagabb szereplőjévé emelte. Karrierje azonban ugyanazzal a lendülettel tört meg, ahogy felemelkedett: a késő nyolcvanas évek bóvlikötvény-válsága végül saját bukását is elhozta.
Milken története egyszerre szól pénzügyi innovációról és súlyos visszaélésekről. A hetvenes évek közepéig a vállalati finanszírozás világa jóval szűkebb eszköztárral működött: a cégek jellemzően saját tőkére vagy befektetési minőségű kötvényekre támaszkodhattak. Ezt a rendszert alakította át gyökeresen az a pénzügyi innovációs hullám, amelynek Milken az egyik legfontosabb alakja volt.
Ő tette széles körben elfogadottá a bóvlikötvényeket mint alternatív finanszírozási formát. Ezzel párhuzamosan Lewis Ranieri az értékpapírosított jelzáloghitelek piacát építette fel, Richard Sandor a derivatívák intézményesítésében játszott kulcsszerepet, míg Myron Scholes munkája matematikai alapokra helyezte a pénzügyi kockázat árazását. Ezek az újítások együtt egy teljesen új pénzügyi rendszert teremtettek, amelyben a kockázat többé nem pusztán kerülendő tényező, hanem önállóan árazható és kereskedhető eszköz lett.
Milken személyisége legalább annyira meghatározó volt, mint szakmai teljesítménye. Legendásan kemény munkatempót diktált: hajnalban kezdődő napirendje és extrém hosszú munkaórái az egész szervezet működését meghatározták.
Az általa felépített piac új lendületet adott a vállalatfelvásárlásoknak, és a pénzügyi szektort minden korábbinál jövedelmezőbbé és befolyásosabbá tette. Sikerei csúcsán olyan bónuszokat kapott, amelyek nagysága évtizedekig példátlannak számított a Wall Streeten.
Pályafutásának árnyoldala ugyanakkor megkerülhetetlen. Kapcsolatrendszere és üzleti gyakorlatai hozzájárultak az 1980-as évek végének bennfentes kereskedési botrányaihoz és a modern pénzügyi történelem egyik legnagyobb fehérgalléros bűnügyi hullámához. A hatósági fellépést követően több vádpontban bűnösnek vallotta magát, és börtönbüntetésre ítélték, amelyből végül mintegy két évet töltött le.
Szabadulása után fokozatosan új imázst épített fel, elsősorban filantróp tevékenysége révén. Évtizedekkel később Donald Trump elnöki kegyelemben részesítette.
MILKEN ÖRÖKSÉGE EZÉRT MÁIG KETTŐS: EGYSZERRE TEKINTHETŐ A MODERN PÉNZÜGY EGYIK LEGNAGYOBB ÚJÍTÓJÁNAK ÉS EGYIK LEGELLENTMONDÁSOSABB ALAKJÁNAK.
Egy briliáns felfedezés a bóvli kötvény piac szárnyalása elött
A hetvenes évek közepéig a vállalati finanszírozás viszonylag egyszerű, szűk keretek között mozgó rendszer volt. A tőkepiacokat elsősorban a részvények és a befektetési kategóriájú kötvények uralták, miközben a gyengébb hitelminősítésű vállalatok nagyrészt kiszorultak a nyilvános finanszírozásból.
Michael Milken 1969-ben végzett a Whartonon, és már egyetemi évei alatt felfigyelt Braddock Hickman egy kevéssé ismert statisztikai elemzésére, amely a 20. század első felének kötvénypiaci adatait vizsgálta.
A tanulmány egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy a magas hozamú, alacsonyabb hitelminősítésű kötvények – a később elhíresült junk bondok – átlagosan mintegy 8,6 százalékos hozamot kínáltak, miközben a nemteljesítési arányuk viszonylag alacsony, nagyjából 1–2 százalék körül alakult. Ezzel szemben a befektetési kategóriájú papírok átlagosan körülbelül 5,1 százalékos hozamot biztosítottak.
Milken ebből azt a következtetést vonta le, hogy a piac rendszerszinten túlzottan bünteti a gyengébb hitelminősítést, vagyis alulértékeli az ezekben a papírokban rejlő kockázat–hozam arányt. A logika egyszerű volt: ha a részvénypiac hosszabb távon 12–15 százalék körüli hozamot képes biztosítani, akkor egy vállalatfelvásárlás 8–10 százalékos kötvényfinanszírozása rendkívül vonzó tőkeáttételi lehetőséget teremthet.
Ahhoz, hogy ez az ötlet valódi piaccá váljon, és elvezessen a későbbi felvásárlási, illetve bóvlikötvény-kibocsátási boomhoz, Milkennek három kritikus akadályt kellett leküzdenie:
- Az első a sebesség kérdése volt. A felvásárlásokhoz gyorsan és nagy volumenben kellett finanszírozást biztosítani, még azelőtt, hogy a célpont menedzsmentje vagy tulajdonosi köre érdemben reagálhatott volna.
- A második akadály a részvényesi ösztönzők megteremtése volt. El kellett érni, hogy a meglévő tulajdonosok hajlandóak legyenek részt venni a nyilvános tenderajánlatokban, és elfogadják a felvásárlók ajánlatait.
- A harmadik, talán legfontosabb feladat a bóvlikötvénypiac likviditásának megteremtése volt. Ehhez nem elég pusztán új papírokat kibocsátani: folyamatos, mély és kiszámítható befektetői keresletet kellett kialakítani, hogy ezek az értékpapírok nagy mennyiségben is felszívhatók legyenek a piacon.
A bóvli kötvénypiac kiépítése
A magas hozamú kötvények piacának egyik legnagyobb problémája a hetvenes években a likviditás hiánya és a befektetői bizalmatlanság volt. A legtöbb intézményi szereplő túl kockázatosnak és nehezen értékesíthetőnek tartotta ezeket a papírokat, ezért a piac szűk, töredezett és alacsony forgalmú maradt.
Michael Milken felismerte, hogy enélkül nem épülhet ki valódi piac. A Drexel Burnham Lambert keretein belül gyakorlatilag maga teremtette meg a szükséges likviditást, folyamatos vételi és eladási árfolyamokat biztosított, vagyis market makerként működött, ezzel pedig a korábban nehezen forgatható kötvényeket valóban kereskedhető eszközzé tette.
Ezzel párhuzamosan agresszíven népszerűsítette azt az elképzelést, hogy egy megfelelően diverzifikált, magas hozamú kötvényportfólió hosszú távon kedvezőbb hozam–kockázat arányt kínálhat, mint a hagyományos befektetési kategóriájú kötvények.
1975-ben a Wall Street Journalban megjelentetett egy cikket „Ami az egyik ember szemete, az a másik ember kincse” (One man’s junk is another’s bonanza) címmel, ami népszerűsítette ezt a finanszírozási és befektetési formát és megadta a piacnak a kezdőlökést.
Milken kiválóan adta el az ötletet a már említett statisztikákat bemutatva, így az intézményi befektetők – biztosítók, nyugdíjalapok és alapkezelők – fokozatosan elkezdtek belépni erre a piacra, ami robbanásszerű növekedést indított el.
A bóvlikötvénypiac értéke alig egy évtized alatt közel kilencszeresére nőtt, és 1988–89-re megközelítette a 200 milliárd dollárt. Ezzel teljesen új finanszírozási forrás nyílt meg az amerikai vállalatok előtt.
Milken idővel egyszerre uralta az új kibocsátások piacát és a másodpiaci kereskedést is, ami rendkívüli információs és árazási hatalmat adott számára. A korszak egyik sajátossága az volt, hogy a bóvlikötvénypiac nagyrészt szabályozatlan OTC-piacként működött. A tranzakciók árai sok esetben nem kerültek nyilvános jelentésre, szemben a részvénypiacok jóval szigorúbb transzparenciájával.
A piaci árakról gyakran csak néhány szereplő rendelkezett pontos információval, és egyes visszaemlékezések szerint még a Drexelen belül is csak szűk kör látta a valós kereskedési szinteket. Ez jelentős információs aszimmetriát teremtett. Milken számos esetben akár 20–25 százalékos felárral értékesítette tovább a kötvényeket, ami elképesztő profitot termelt a Drexel Burnham Lambert számára.
A befektetők többsége ugyan kevéssé látta át a spreadek és közvetítői árrések valódi mértékét, de amíg a piac emelkedett, a hozamok pedig vonzónak tűntek, ez keveseket érdekelt.
Az M&A boom
A hetvenes évekig a nagyobb vállalatfelvásárlások finanszírozása rendkívül nehézkes volt, mivel a hagyományos bankok konzervatív hitelpolitikát követtek, és csak korlátozott mértékben voltak hajlandók tőkeáttételes felvásárlásokat (LBO – leveraged buyout) finanszírozni.
EZ TELJESEN MEGVÁLTOZOTT A MICHAEL MILKEN ÁLTAL NÉPSZERŰSÍTETT BÓVLIKÖTVÉNY-FINANSZÍROZÁS ELŐRETÖRÉSÉVEL.
Gyakorlatilag egy teljesen új finanszírozási formát jelentett, méghozzá addig elképzelhetetlen léptékben. A korszak egyik legfontosabb újítása az volt, hogy a tranzakciók jelentős részét immár szinte teljes egészében adósságból lehetett finanszírozni, miközben a felvásárlók viszonylag kevés saját tőkét kockáztattak.
Ez robbanásszerű növekedést indított el a vállalatfelvásárlások és különösen a tőkeáttételes kivásárlások, az úgynevezett LBO-k piacán. Addig jellemzően csak a legtőkeerősebb vállalatok voltak képesek kisebb cégeket felvásárolni, így viszont jóval szélesebb kör számára nyílt meg ez a lehetőség.
Emiatt a nyolcvanas években a bóvlikötvénypiac robbanásszerű növekedésével a vállalatfelvásárlások is óriási lendületet kaptak. A korábban elképzelhetetlen méretű tranzakciók mindennapossá váltak, és sok esetben viszonylag kisebb cégek is képesek voltak náluk jóval nagyobb vállalatokat megszerezni, pusztán a finanszírozási struktúra agresszív kihasználásával.
A korszakban új típusú szereplők emelkedtek fel: vállalati portyázók, mint Carl Icahn vagy T. Boone Pickens, akik gyakran ellenséges felvásárlásokkal próbálták feldarabolni vagy átalakítani a nagyvállalatokat. Ezzel párhuzamosan megszületett a modern private equity iparág is, olyan cégek felemelkedésével, mint a KKR, amelyek az olcsón megszerezhető hitelre és a tőkeáttételre építették üzleti modelljüket.
Milken minden évben a Drexel által Kaliforniában rendezett konferencián népszerűsítette a bóvlikötvényeket. Az esemény 1986-tól a Ragadozók bálja (Predator’s Ball) néven futott, és több mint 1500 résztvevőt vonzott.
Könyörtelen munka környezet
Michael Milken nemcsak a bóvli kötvény piacot alakította át, hanem egy rendkívül intenzív és könyörtelen munkakultúrát hozott létre a Drexel Burnham Lambert kötelékében. Milken legendásan ambiciózus, megszállott és érzelmileg távolságtartó vezető hírében állt, aki kollégáitól is maximális teljesítményt követelt.
Beverly Hills-i központjában egy híres, hatalmas X alakú kereskedőasztal közepén ült, miközben legfontosabb munkatársai körülötte dolgoztak, folyamatos információáramlásban és állandó nyomás alatt.
A csapat a hetvenes évek végén költözött Kaliforniába, munkarendjük azonban továbbra is a New York-i piacok ritmusához igazodott: a nap hajnalban, 4:30-kor kezdődött, alkalmazkodva az amerikai keleti parti piacnyitáshoz, és a hivatalos kereskedés lezárása után is folytatódott ügyféltalálkozókkal és stratégiai megbeszélésekkel, egészen este nyolcig.
Az alkalmazottak számára gyakorlatilag nem létezett a munka és a magánélet közötti egyensúly. Az ételt az irodába rendelték, Milken pedig nem engedte, hogy napközben az alkalmazottak elhagyják az irodát, attól tartva, hogy elveszítenék a fókuszt. A korszak Wall Streetjére jellemző toxikus és erősen szexista kultúra a Drexelnél is jelen volt: a női alkalmazottakat sokszor dekoratív kiegészítőként kezelték, bizonyos titkárnők mellnagyobbítását maga a Drexel finanszírozta, és a vállalat körül számos történet keringett a titkárnők és kereskedők közötti viszonyokról.
Milken személyiségét sok egykori munkatársa teljesen érzelemmentesnek írta le, akit kizárólag a teljesítmény, a pénz és a növekedés érdekelt. James Dahl, egyik közeli munkatársa később felidézte, hogy amikor jelezte Milkennek, hogy édesanyjánál valószínűleg rákot diagnosztizáltak, Milken első reakciója csupán ennyi volt:
És mikor jössz vissza?
Hasonló közönnyel fogadta azt is, amikor Dahl felesége elveszítette gyermeküket.
Milken vezetési stílusát állandó kritika és pszichológiai nyomás jellemezte. Dicséretet ritkán osztott: amikor egyszer megkérdezték tőle, miért nem ismeri el az emberek sikereit, azt válaszolta, hogy nincs idő az ünneplésre, csak a hibák elemzésére és azok elkerülésére. A folyamatos stressz sokaknál súlyos egészségügyi problémákhoz vezetett. Egyes vezető kereskedők napi több doboz cigarettát szívtak el, mások alkoholproblémákkal vagy krónikus kimerültséggel küzdöttek.
Ugyanakkor a Drexel elképesztő pénzügyi jutalmakat kínált: a legfontosabb alkalmazottak a beszámolók szerint közel ötször annyit kerestek, mint mások hasonló munkakörben a Wall Streeten, a bónuszok pedig évről évre emelkedtek a piac növekedésével párhuzamosan. Milken saját jövedelme is legendássá vált. 1982-ben mintegy 45 millió dolláros kompenzációt kapott, ami abban az időben szinte elképzelhetetlen összegnek számított – különösen annak fényében, hogy Warren Buffett teljes becsült vagyona ekkor még csak néhány százmillió dollár körül mozgott.
AZ 1980-AS ÉVEK KÖZEPÉRE A RENDSZER ELKÉPESZTŐEN JÖVEDELMEZŐVÉ VÁLT A DREXEL SZÁMÁRA.
A bóvlikötvény-kibocsátások, a kereskedési spreadek és a finanszírozási díjak olyan profitot termeltek, amely addig szinte elképzelhetetlen volt a Wall Streeten. 1986-ban Milken állítólag mintegy 750 millió dollárnyi bónusz szétosztásáról dönthetett saját részlegén belül. James Dahl, a részleg egyik vezető értékesítője megpróbálta felfelé alkudni az abban az évben kapott 10 millió dolláros bónuszát, amit Milken állítólag azzal utasított vissza, hogy akkor többet kapna nála, és ez „nem lenne helyes”. Dahl végül ezen érvelés nyomán elfogadta az eredeti összeget. Milken a keretből végül 550 millió dollárt tartott meg magának.
Összehasonlításképpen: Warren Buffett teljes becsült vagyona ekkor nagyjából 1–1,5 milliárd dollár körül mozgott. A Drexel kultúrája így egyszerre testesítette meg a nyolcvanas évek pénzügyi forradalmának vonzerejét és annak emberi árát.
A bennfentes kereskedés és az egyéb illegális tevékenységek évről évre fokozódtak
A nyolcvanas évek vállalatfelvásárlási hulláma nemcsak hatalmas vagyonokat teremtett, hanem példátlan kísértést is jelentett a Wall Street szereplői számára. Egy baráti vagy ellenséges felvásárlási ajánlat bejelentése után a célvállalat részvényárfolyama gyakran 20–50 százalékkal emelkedett néhány nap alatt, így aki időben vásárolt, rendkívül rövid idő alatt realizálhatott óriási profitot.
Nem meglepő módon ez hamar felkeltette a spekulánsok és pénzügyi szereplők figyelmét. Az első hullámot az úgynevezett arbitrazsőrök jelentették, akik nyilvános információk, piaci pletykák és pénzügyi mintázatok alapján próbálták előre megjósolni a lehetséges felvásárlási célpontokat. Közülük a legismertebb Ivan Boesky volt.
A HATÁR AZONBAN FOKOZATOSAN ELMOSÓDOTT A LEGÁLIS SPEKULÁCIÓ ÉS A BENNFENTES KERESKEDÉS KÖZÖTT.
Mivel az M&A-ügyletek előkészítésében ügyvédek, bankárok, tanácsadók és vállalatvezetők egész sora vett részt, egyre többen estek kísértésbe, hogy bizalmas információkat osszanak meg egymással. A korszak egyik központi figurája Dennis Levine volt, aki offshore számlákon keresztül különösen agresszíven és feltűnően kereskedett. Később az illegális információáramlás szinte iparággá vált: az ügyvédektől és bankároktól induló értesülések arbitrazsőrökhöz, hedge fundokhoz és más piaci szereplőkhöz jutottak, akik a hivatalos bejelentések előtt építettek pozíciókat.
A rendszer idővel összekapcsolódott a junk bond finanszírozással és az LBO-piaccal is. Martin Siegel és Ivan Boesky a korszak egyik legismertebb bennfenteskereskedés-hálózatát működtették, amely már nem pusztán piaci megérzésekre, hanem konkrét, bizalmas vállalati információkra épült.
Michael Milken szerepe különösen érzékeny volt, mivel a legtöbb nagy felvásárlás finanszírozásához előbb-utóbb a Drexelhez vezetett az út. Így gyakran már azelőtt tudhatott készülő ügyletekről, hogy azok nyilvánosságra kerültek volna. A vádak szerint idővel bizonyos spekulánsoknak további finanszírozást is biztosított, ami lehetővé tette számukra, hogy még nagyobb pozíciókat építsenek az általa nyújtott tőkeáttétel segítségével. Emellett több esetben az ügyletekben is részesedést vállalt.
Bár Milken végül – másokkal ellentétben – nem bennfentes kereskedés miatt került börtönbe, fontos szerepet játszott annak az ökoszisztémának a fenntartásában, amely nélkülözhetetlen volt a bennfentes kereskedés ilyen mértékű elburjánzásához.
A korszakban más agresszív, sokszor jogilag szürke technikák is elterjedtek. Az egyik legismertebb a greenmail volt, egyfajta zsarolási technika, amikor egy befektető jelentős részesedést vásárolt egy vállalatban, majd ellenséges felvásárlással fenyegette a vezetést, hogy végül maga a cég vásárolja vissza a részvénycsomagot jelentős prémium mellett. Jó példa erre, amikor T. Boone Pickens elkezdett pozíciót építeni a Gulf Oilban, amelyet végül a Chevron vásárolt fel, hatalmas profitot termelve Pickensnek és Boeskynak, aki szintén pozíciót épített bennfentes információk alapján.
Szintén gyakori eszköz volt az úgynevezett „parking”, amely során a befektetők más számlákon vagy közvetítőkön keresztül ideiglenesen „parkoltatták” részvényeiket, hogy elrejtsék valódi pozíciójuk méretét, és a szabályozói jelentési küszöbök alatt maradjanak. Boesky ezzel rendszeresen élt. Ez lehetővé tette számára, hogy a piac és az amerikai Securities and Exchange Commission tudta nélkül építsen fel jelentős részesedéseket egy-egy célvállalatban.
MIRE A HATÓSÁGOK FELISMERTÉK A PROBLÉMA VALÓDI MÉRETÉT, A WALL STREETET MÁR ÁTSZŐTTE A BENNFENTES KERESKEDÉS ÉS AZ AGRESSZÍV TŐKEÁTTÉTEL RENDSZERE, AMELYNEK POZÍCIÓIT SOK ESETBEN BÓVLIKÖTVÉNYEKBŐL FINANSZÍROZTÁK.
A bukás
Nagy fordulatot jelentett, amikor Rudy Giuliani lett New York déli körzetének szövetségi ügyésze. Giuliani úgy vélte, hogy a fehérgalléros bűnözést addig túl enyhén kezelték az Egyesült Államokban, miközben a Wall Street elitje gyakorlatilag érinthetetlennek hitte magát.
Kifejezetten személyes küldetésének tekintette, hogy látványos ügyeken keresztül demonstrálja: a pénzügyi elit sem áll a törvény felett. Az FBI-jal és az SEC-vel együttműködve agresszív nyomozást indított, beleértve a lehallgatásokat, az offshore számlák visszakövetését és a vádalkukat.
Az első igazán nagy fogás Dennis Levine volt, aki több befektetési banknál is dolgozott, köztük a Goldman Sachsnál, végül pedig magánál a Drexel Burnham Lambertnél is. Levine különösen nagyüzemben és feltűnően űzte a bennfentes kereskedést, egzotikus országokban vezetett svájci bankszámlákon keresztül. Attól sem riadt vissza, hogy ha barátai nem voltak hajlandók információt szerezni saját cégeiknél, maga próbáljon utánajárni, milyen dokumentumok maradtak kint az asztalokon.
Végül a svájci bankok is megelégelték a helyzetet, attól tartva, hogy őket is elérheti a hatóságok keze, mivel Levine számláiról szinte kizárólag olyan cégek részvényeibe történt befektetés, amelyeknél néhány napon belül felvásárlást jelentettek be.
Levine felismerte, hogy erős bizonyítékok vannak ellene, ezért vádalku fejében együttműködött a hatóságokkal. Ez indította el a dominószerű összeomlást. Vallomásai révén a nyomozók fokozatosan feltérképezték azt a bennfentes hálózatot, amely a Wall Street vezető arbitrázs- és M&A-köreihez vezetett. A következő kulcsszereplő Martin Siegel lett, előbb a Kidder Peabody, később a Shearson Lehman Brothers részéről. Siegel éveken keresztül adott át bizalmas felvásárlási információkat Ivan Boesky számára.
Boesky ezek alapján hatalmas tőkeáttételes pozíciókat épített fel még a felvásárlások bejelentése előtt. A felvásárlási spreadek önmagukban kicsik voltak, de jelentős tőkeáttétel mellett néhány dolláros árfolyammozgás is tízmillió dolláros profitot jelenthetett. Amikor Siegel lebukott, ő is úgy döntött, hogy együttműködik a hatóságokkal. Ettől kezdve a Wall Streeten eluralkodott a paranoia: senki sem tudta, ki beszél már az FBI-jal, és senki sem akart utolsóként vádalku nélkül maradni.
Boesky számára a helyzet különösen veszélyessé vált, hiszen gyakorlatilag az egész illegális bennfentes kereskedési hálózat központi figurája volt. Tudta, hogy bárki, aki előtte vall, terhelő vallomást tehet ellene, ezért ha nem lép időben, hosszú évekre börtönbe kerülhet. Végül ő is megállapodott az ügyészséggel 1987 novemberében: rövidített börtönbüntetést és 100 millió dolláros bírságot kapott, cserébe pedig titokban rögzítette korábbi üzleti partnereivel folytatott beszélgetéseit.
Boesky vallomása után gyakorlatilag az egész hálózat lebukott, és összesen mintegy 60–80 embert állítottak bíróság elé. Még a legnagyobb presztízsű intézmények is érintettek voltak: Robert M. Freeman, a Goldman Sachs partnere is vádlott lett. Egy ponton már gyakorlatilag mindenki félt mindenkitől. Siegel állítólag kérte, hogy mielőbb kezdhesse meg börtönbüntetését, mert attól tartott, hogy Boesky megöleti. Boesky hasonlóképpen cselekedett – ő viszont Milkenntől tartott. Milken ezt követően még évekig rendkívül agresszívan védekezett.
A Drexel óriási összegeket költött ügyvédekre, lobbizásra és PR-kampányokra. Támogatói azt hangsúlyozták, hogy valójában pénzügyi innovátor volt, aki demokratizálta a tőkepiacokat, és finanszírozást biztosított olyan cégeknek is, amelyeket korábban a Wall Street elutasított. A Drexel eközben hatalmas bónuszokat fizetett alkalmazottainak, hogy egyben tartsa a céget, és megakadályozza a tömeges menekülést.
A nyomozás azonban fokozatosan egyre közelebb került hozzá. Az ügyészek egyre több bizonyítékot gyűjtöttek arról, hogy
A DREXEL RENDSZERSZINTEN ÖSSZEFONÓDOTT A BENNFENTES KERESKEDÉSSEL, AZ ILLEGÁLIS PARKINGÜGYLETEKKEL, A PIACI MANIPULÁCIÓVAL ÉS A TŐZSDEI JELENTÉSI KÖTELEZETTSÉGEK KIJÁTSZÁSÁVAL.
1989-ben Milken ellen végül 106 vádpontban emeltek vádat, ám végül 1990-ben mindössze hat ügyben vallotta magát bűnösnek. Tíz év börtönbüntetésre ítélték, amelyből végül mindössze 22 hónapot töltött le. Emellett 600 millió dolláros pénzügyi büntetést kapott, amelyet könnyedén kifizetett. Így is gigantikus vagyonnal távozott: vagyonát 2022-ben nagyjából 6 milliárd dollárra becsülték.
A Drexelt eközben arra kötelezték, hogy saját mérlegére vásárolja vissza a korábban kibocsátott bóvlikötvények jelentős részét. Az 1977-ben kibocsátott bóvlikötvények mintegy 30 százaléka 1988-ra már bedőlt. Ez hatalmas terhet rakott a cégre, amely végül 1990-ben csődöt jelentett.
Az eseménysor az egész 1980-as évek Amerikájára rányomta a bélyegét. Szorosan kapcsolódott hozzá a takarék- és hitelintézetek válsága is, mivel számos közepes méretű pénzintézet jelentős kitettséget vállalt a bóvlikötvények és más kockázatos befektetések irányába. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az évtized végül a „kapzsiság évtizedeként” vonult be a pénzügyi történelembe.
Milken börtönbüntetése letöltése után filantróp és jótékonysági tevékenységbe kezdett, tudatosan újraépítve saját nyilvános imázsát.
Donald Trumptól végül 2020 elején elnöki kegyelmet kapott.
A korszak lenyomata a popkultúrában
Az 1980-as évek Wall Streetje nemcsak a pénzügyi világot alakította át, hanem mély nyomot hagyott az amerikai popkultúrában is. A korszak agresszív pénzügyi kultúrája, a bennfentes kereskedések és a féktelen pénzhajhászat számos film, könyv és társadalomkritika alapjául szolgált.
Az American Psycho és későbbi filmadaptációja talán a legerősebb kulturális lenyomata ennek az időszaknak: a történet a nyolcvanas évek pénzügyi elitjének ürességét, cinizmusát és morális összeomlását mutatja be. A főszereplő Patrick Bateman figurája sokak szerint annak a korszaknak a karikatúrája, amikor a pénzügyi elit gyakorlatilag érinthetetlennek érezte magát, miközben a társadalom a kisebb bűncselekményeket jóval keményebben büntette.
Sokan úgy látták, hogy míg egy kisebb utcai bűncselekményért évekre börtönbe lehetett kerülni, addig a Wall Street szereplői milliárdos károkat okozva is viszonylag rövid büntetéssel, vagyonukat és társadalmi státuszukat megőrizve távozhattak – ahogy Milken is tette, aki máig multimilliárdos.
A korszak filozófiáját talán legjobban Ivan Boesky híres, 1986-os Berkeley-beszéde foglalta össze, amikor kijelentette: „Greed is healthy” – vagyis a kapzsiság egészséges. Ez a gondolkodásmód tökéletesen illeszkedett a Reagan-korszak deregulációs és neoliberális gazdaságpolitikájához, amelyben a bóvlikötvényekkel finanszírozott vállalatfelvásárlások a kapitalizmus új, agresszívebb formáját testesítették meg.
A korszak legismertebb filmes feldolgozása a Wall Street (1987) volt, amely a bennfentes kereskedések és a pénzügyi kapzsiság világát mutatta be. Gordon Gekko karakterét részben Ivan Boesky inspirálta, míg Bud Fox figurájára leginkább Martin Siegel története hatott.
A film több eleme is emlékeztetett a korszak valós felvásárlási háborúira, különösen a légiközlekedési és telekommunikációs szektor agresszív ügyleteire, amelyekben olyan szereplők tűntek fel, mint Carl Icahn. Icahn a valóságban felvásárolta, majd feldarabolta a Trans World Airlinest, hasonlóan ahhoz, ahogy Gordon Gekko a filmben a Blue Starral teszi. Hasonló logikát követett később az AT&T-vel kapcsolatos aktivista fellépése is.
Érdekes módon Michael Milken alakja a filmben szinte teljesen háttérben maradt, noha a valóságban a legtöbb nagy ügylet finanszírozása végső soron hozzá vezetett vissza. A popkultúra inkább a bennfentes kereskedés látványosabb és „divatosabb” oldalát emelte ki. Nyilvánvalóan az egész rendszer mögött álló bóvlikötvény-kibocsátási mechanizmus és Milken szerepe kevésbé lett volna izgalmas egy átlagos mozinéző számára.
Ehhez az is hozzájárult, hogy amikor a film 1987-ben bemutatásra került, addigra Ivan Boeskyt és Martin Siegelt már elítélték, Milken viszont még aktívan védekezett, és a szélesebb nyilvánosság számára kevésbé vált a korszak botrányainak arcává.
MÉGIS, A NYOLCVANAS ÉVEK WALL STREETJÉNEK MÍTOSZA, A KAPZSISÁG, A TŐKEÁTTÉTEL ÉS A GYORS MEGGAZDAGODÁS KULTÚRÁJA, MÁIG MEGHATÁROZZA, HOGYAN GONDOLKODIK A KÖZVÉLEMÉNY A MODERN PÉNZÜGYI ELIT VILÁGÁRÓL.
Zárásképpen álljon itt egy rövid párbeszéd Gordon Gekko és Donald Trump között a Wall Street: Money Never Sleeps korai forgatókönyvváltozatából – abból a filmből, amelynek második részében Trumpnak végül nem jutott szerep, noha néhány évvel később elnökként kegyelmet adott Michael Milkennek.
Olvass minden nap a világ történéseiről egy Concorde-os szemüvegén keresztül!
Ha nem szeretnél lemaradni a legjobb írásainkról, iratkozz fel hírlevelünkre és minden héten egyszer elküldjük heti válogatásunkat.
Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.
