Két luxusdinasztia: bukás és túlélés a divat csúcsán

Két ikonikus luxusmárka, két egészen eltérő családtörténet. A kérdés adott: vajon lehetséges megőrizni az egységet és a márka fölötti kontrollt generációkon át? Míg a Gucci család kezei közül kicsúszott, a Hermès immár hat generáción át őrzi a családi örökséget.

Egy olasz mondás szerint három generáció esetén az első létrehoz, a második tovább épít és terjeszkedik, a harmadik pedig rombol. A Gucci család története szorosan követi ezt a mintát.

A márka alapítója, Guccio Gucci az elegáns londoni Savoy hotelben dolgozott londínerként, ott lett figyelmes a vendégkör különleges utazótáskáira, divatos megjelenésére. Angliából hazatérve egy olasz táskamanufaktúrában dolgozott, majd 1921-ben megnyitotta saját üzletét Firenzében, ahol utazótáskákat és más bőrcikkeket árult. A családi biznisz hamar növekedni kezdett: egyre több kézműves dolgozott a műhelyben, új anyagokkal kísérleteztek, később cipőkkel és kiegészítőkkel bővítették a termékpalettát.

Az ötvenes években Guccio fiai vitték tovább a márkát, a legidősebb, Aldo Gucci, 1953-ban megnyitotta az első New York-i üzletet. A hatvanas évek során további üzleteket nyitottak az Egyesült Államokban, valamint olyan európai nagyvárosokban, mint London és Párizs. A család második generációja rendkívül korán felismerte az ázsiai piacok jelentőségét, és már a hetvenes években további üzleteket nyitottak Japánban és Hongkongban.

A nyolcvanas évekre a harmadik generáció is aktív szerepet vállalt a családi bizniszben, azonban a családtagok között heves ellentétek bontakoztak ki, melyek rövidesen a márka elvesztéséhez vezettek. Aldo fia, Paolo Gucci divattervezéssel kísérletezett, és a Gucci név alatt szerette volna elindítani saját kollekcióit, a család többi része viszont ezt határozottan ellenezte. Unokatestvére, Maurizio Gucci, aki időközben öröklés útján 50 százalékos tulajdonrészt szerzett a cégben, Paolo sértettségét kihasználva igyekezett Aldot eltávolítani a vállalat vezetéséből.

Maurizio szeretett volna visszatérni a Gucci gyökereihez és az eredeti színvonalhoz, ugyanis a nyolcvanas évekre a piacot elárasztották az olyan Gucci-logóval ellátott termékek, amelyeket licencelt gyártók készítettek óriási mennyiségben. Aldo irányítása alatt a márka sokat vesztett az exkluzivitásból, szinte tömegtermékké vált. A családon belüli hatalmi harcok egyre jobban elmérgesedtek: Maurizio közbenjárásával Paolo a család több tagja ellen is pert indított, adócsalás vádjával börtönbe juttatta a saját édesapját.

Ezt követően Maurizio egy bahreini befektetési bank, az Investcorp segítségével kivásárolta unokatestvérei részesedését, így a tulajdon 50–50 százalékban közte és az Investcorp között oszlott meg. Maurizio felelt a cég irányításáért, és terveihez hűen felszámolta a licencelt gyártást, ez azonban a bevételek jelentős csökkenéséhez vezetett, a cég csőd közelébe került. Maurizio a Japán piac fellendülésétől várta a profitabilitás helyreállását, de kifutott az időből, az Investcorp 150 millió dollárért kivásárolta a részesedését. Ezáltal a Gucci család teljesen elveszítette a márka feletti irányítást, a vállalat egésze az Investcorp tulajdonává vált.

A nehéz időszak után a márka főnixként éledt újjá Tom Ford, a fiatal és tehetséges divattervező 1995-ös kollekcióját követően. A következő évtizedekben a márka tovább szárnyalt, de már nem a család irányításában. Miközben a Gucci története egyre inkább a kontroll elvesztéséről szólt, a Hermès pontosan az ellenkező utat járta.

A HERMÈS A LUXUSVILÁG CSÚCSÁN ÁLL, ÉS MA AZ EGYIK LEGÉRTÉKESEBB LUXUSMÁRKÁNAK SZÁMÍT.

A legtöbben a Birkin és Kelly táskákról ismerik, ám a márka gyökerei egészen a lovaskocsis időkig nyúlnak vissza. Thierry Hermès 1837-ben nyitotta meg párizsi műhelyét, melyben lovaskocsi-felszereléseket készített a francia nemesség számára. A kézzel készített termékek a társadalom legfelső rétegét szolgálták ki, Thierry Hermès legfontosabb kliense maga Eugénia császárné, III. Napóleon felesége volt.

A márka 188 éves története során végig családi kézben maradt, jelenleg a hatodik generáció vezeti. Az teszi igazán különlegessé a Hermèst, hogy generációkon át hű maradt eredeti értékeihez: az exkluzivitáshoz, a kivételes minőséghez és a kézműves mesterség hagyományához. Minden Hermès vezető hosszú éveken át tanulta a szakmát, Thierry is 16 éven át volt tanonc, mielőtt megnyitotta a saját üzletét. A következő generációk is mind kitanulták a bőrdíszműves mesterséget, és bár az évtizedek során újabb és újabb termékekkel bővítették a Hermès kínálatát, a részletekre való odafigyelést, a legjobb alapanyagok kiválasztását, és a kézi gyártás tradícióját továbbra is nagy gonddal őrizték.

Az ember, aki akkor is nyer, ha veszít

2025. november 17. Concorde

Mai adásunkban a fókuszunk azon lesz, hogy Bernard Arnault, aki a világon a leggazdagabb nem amerikai milliárdos, hogyan csinált negyven év alatt 15 millió dollárból 184 milliárd dollárt.

Thierry után a következő generáció továbbra is a nemesi rétegnek kínált termékeket: lovagláshoz tartozó kiegészítőket, nyergeket készítettek. Az 1900-as évek elején azonban elkészültek az első táskák, amelyek a nyergek és lovaglócsizmák tárolására szolgáltak. Ebben az időszakban már a harmadik generációs utód, Émile Hermès került a márka élére, aki bejárta Amerikát, találkozott Henry Forddal és bepillantást nyert a gyártósor működésébe. Felismerte, hogy a közlekedés átalakulásával a Hermès akkor maradhat releváns, ha olyan termékeket készítenek a társadalom leggazdagabb rétegeinek, amelyek illeszkednek az autózás korszakához. Az 1920-as években tehát megjelentek az első ruhakollekciók és a kisebb méretű kézitáskák. A harmincas években pedig piacra dobták az ikonikus selyemsálakat, amelyek népszerűsítésében nagy szerepet játszott II. Erzsébet királyné.

A 20. század második felében a globális luxusipar egyre gyorsabban terjeszkedett, és a márkák többsége, ahogyan a Gucci is, a növekedés érdekében kiszervezte a gyártást, olcsóbb alapanyagokra váltott vagy tömegtermékekkel próbált új vásárlókat elérni. A Hermès azonban nem követte ezeket a trendeket, a gyártási folyamatot Franciaországban tartották, továbbá saját iskolát hoztak létre a mesterembereik képzésére. Az alapanyagok minőségének biztosítása szintén kiemelt jelentőségű maradt a márka számára, a mai napig saját farmokat üzemeltetnek a bőr és a selyem előállítására.

A MINŐSÉGEN TÚL AZ EXKLUZIVITÁS MEGŐRZÉSE VOLT A MÁSIK KULCSELEME A HERMÈS SIKERÉNEK.

A hetvenes évektől a globális felsőosztály növekedésével ugrásszerűen nőtt a kereslet a luxusipar termékei iránt, a Hermès azonban tudatosan a szűkösség stratégiáját alkalmazta. Nem növelték a végtelenségig a gyártási kapacitásokat, a legkeresettebb táskákhoz így csak hosszas várólisták után lehetett hozzájutni.

1993-ban a Hermès részvényeit bevezették a párizsi tőzsdére, ám a cég továbbra is döntően családi kézben maradt. A fennmaradó részvényékre azonban szemet vetett Bernard Arnault, a LVMH cégcsoport vezetője, és fokozatosan elkezdte felvásárolni a nem családi tulajdonban lévő részvényeket. Közel tíz éven át építette pozícióját, majd 2010-ben nyilvánosan is bejelentette, hogy több mint 17 százalékos részesedést szerzett a cégből.

A Hermès család egyértelmű választ adott a fenyegetésre: 2011-ben létrehozták a H51 holdingtársaságot, melyben a részvények 50,2 százalékát 20 évre felbonthatatlanul zárolták. A döntés több mint ötven családtag egyhangú megegyezésével született, ekkorra pedig a vállalat irányítása már a hatodik generáció kezében volt.

A két család története alapján levonhatjuk a tanulságot: a pénzügyi növekedés mellett legalább ennyire fontos a hosszú távú következetesség, a hagyományok és értékek megőrzése, valamint a családi összhang fenntartása. A luxusiparban nem az nyer hosszú távon, aki a leggyorsabban nő, hanem aki a leghosszabban marad hű önmagához.

Jelen blogbejegyzés a szerző magánvéleményét tükrözi, amely nem feltétlenül egyezik a Concorde Csoport hivatalos álláspontjával.